Ki is az a Molnár Zoli?
Cimborám, testvérem – sőt továbbmegyek – barátom. Azért használom a jelen időt, mert szerintem ő él. Sziklaszilárd meggyőződésem, hogy eme kora tavaszi, tátorján időben is vígan lógázza lábát valamelyik felhőről, és mint mindig, a rá jellemző mosollyal szemléli portás utódainak nyitás–zárással, no meg a telefonkapcsolgatással egybekötött (időnként bénázó) tevékenységét.
Molnár Zoltán 1958-2013.
Ennyi a hivatalos adat.
Ebből a matematikában kevésbé jártas „törökös” is némi szellemi erőfeszítéssel megállapíthatja, hogy élt 55 évet.
Emberi számítás szerint keveset. Élhetett volna még…
A végzet viszont ennyit szabott ki neki. Jó pár éve súlyos rákműtéten esett át, s hozzánk, mint leszázalékolt nyugdíjas került. Portásnak. (Szólítottam egyszer őt recepciósnak is, de ő ezt a szót kellő utálattal visszautasította.)
Az ántivilágban dolgozott ő pincérként a szadai vendéglőben, betanított munkásként a gödöllői Ganzban, meg a Heves Megyei Sütőpari Vállalatnál, kamionozott Vilniuszban. Tűzoltó volt és katona (vadakat terelő juhász, tudtommal nem) egyszóval kereste a pénzt családjának, mint bárki más kies hazánkban az elmúlt évtizedekben, s ha kevesebbet talált is, mint keresett, abban nem ő volt a hunyó. Négy éve felülbírálták „rokkant nyugdíját”, és egészségesnek nyilvánították. Ő ez ellen sosem lázadt, bár a két lilás-fekete allábszára, magas vérnyomása, s időnkénti bal váll és kar zsibbadása, erősen megkérdőjelezi egészségügyünk humanitását.
Ha a dokik úgy tudják, hogy egészséges vagyok, legyen úgy – vallotta.
Példás férj és családapa volt. Ezt a közvetlen hozzátartozóitól tudom. Viszont, hogy milyen nagyszerű nagyapa, arról bizonyságot teszek.
A múlt nyáron, kutyabőr lóbáló kánikulában toltam a fűnyírót a távolugró tájékán, amikor is megjelent Zoli barátom Bálint és Bence nevezetű unokáival (Két igazi perpetuum mobile). Ugyanis a nagycsaládi döntés aznapra a nagyapák és unokák soha véget nem érő tornájára utalta őt. Míg az inkább négykézláb futrinkázó kisebbikkel bíbelődött, a nagyobbik felfedezte a kerti csapot és leendő műszaki zsenijét fitogtatván, azt nyitogatni, zárogatni kezdte. A csapra minden szorító bilincs nélkül, pár méteres avítt slag volt ráhúzva, teljes víznyomás esetén garantáltan leugrásra készen.
-Bálint, hagyd békén a csapot!– így szólt a nagyatyai intelem – mert pofán vág a víz! Zoli barátom ezúttal is kiváló jövendő mondónak bizonyult, de unokája épp úgy nem hitte el jóslatát, mint ama bizonyos Cassandráét az ókoriak.
A slag lerepült, gejzírként szökött fel a víz, és áztatta csurommá a kísérletező emberpalántát.
Kicsiny Bálint becsületére legyen mondva, hogy csak akkor kezdett el óbégatni, mikor észlelte a nagyapja meg az én mosolyomat. Az igaz, hogy mindkettőnké harsányabbra sikeredett. Zengett tőle a Patak tér.
– Mondtam, hogy ne piszkáld a csapot! – szedte le a vizes pólót meg a kisgatyát unokájáról Zoli – Node, ne bömbölj! Látod a Balázs bá is fürdik.
Csakugyan fürdöttem, mert a csap elzárása némi hideg zuhannyal járt.
-De a Papa is megfürdik! – mérsékelte nyafogásra ijedelmét a kisgyerkőc.
-Hogyne! – mondta Zoli – Azzal megnyitotta a csapot és aláállt a szökőkútnak…(Pedig aznap mindketten fenntartással kezeltük a víz fogalmát…)
Végezetül pedig, a még kicsinyebb Bencét húzta ki az eddig termelt dagonyából, mert neki is sikerült belekúsznia.
Gimnáziumunk pedagógiai intézmény lévén – hálistennek – nálunk még legfőbb érték az ember, azon belül is a diák, meg a tanár, meg a többi. (A felsorolást a magyar ábécé szabályai szerint tettem) A két utóbbi felekezetben jócskán akadnak pedagógiai érzékkel megáldott (megvert) emberek. Barátom ezek közé tartozott.
Ismét példával bizonyítok.
Az elmúlt tanév vége felé ugyancsak elszaporodtak a „diákcsatangolások” Gyöngébbek kedvéért: Nincs az a törökös, aki szünetben, vagy lyukas órán legalább egyszer meg ne próbálta volna az intézmény illegális elhagyását. Minden becsültes tanár ismeri a kiszökésekkel járó veszedelmeket (nincsen zebra a főbejárat előtt, ezerrel döngetnek az ámokfutók, a kisebbekre leselkedik a Mókász, meg a Zsákosember, a nagyobbakat elviheti a narkós Markoláb…stb.)
Ámde a vérbeli törökös azért diák, hogy fittyet hányjon mindeme veszedelmekre.
Az említett időben vezérkari dörgedelem zúdult a portásokra, miszerint „Lélek az ajtón se be, se ki” Csak kikérővel! Különben, „Jaj, ki parancsom élve szegi!” (Diákjaim! A tavalyi magyar érettségi tételből idéztem.)
A negyedik óra mehetett már, állok és „filozofálok” Zolival a főbejáratnál, amikor is két macskalány nyomulna kifelé, csak hát az ajtó zárva volt.
-Ki tetszik nyitni az ajtót? – kérdezték csábmosollyal.
A (ritkán) szigorú tekintetű Zoli bá’
A válasz egyértelmű volt: -Természetesen, ha van kikérőtök.
-Az nincs… De másoltatnunk kéne a Nebulóban. Sürgős, és csúszásban vagyunk. Év végi jegy múlik rajta.
-Adok egy nyomtatványt, töltsétek ki, írassátok alá egy tanárral, és kimehettek.
A két fruska egymásra nézett, majd rám.
-Balázs bá aláírná?
-Én ugyan nem. Nem vagyok én tanár, csak nyugdíjas. Különben is rend a lelke mindennek. S közben azon gondolkodtam, hogy kivezérlem őket a konyha felé. Tettem ilyet máskor is. Zoli azonban megelőzött.
-Kicsengetésre érjetek vissza! – és nyitotta az ajtót.
-Persze, persze! Tíz perc az egész! – viharzott el a két leányzó. s tíz perc múlva csakugyan visszatértek.
Függelemsértést követett el derék portásunk? Meglehet. De az én olvasatomban ez a tett inkább a pedagógiai humanitás kategóriájába tartozik. A két diáklánynak tényleges oka volt átugrani a Nebulóba (utána kérdezősködtem) és nem kóricálni akartak. Zoli nem nyomozott, de ráérzett.
Ki volt az a Molnár Zoltán?
Cimborám, testvérem, barátom. Tovább ragozom: Ember minden erényeivel és hibáival (Ellensége, haragosa tudtommal sosem volt, s ha mégis akadna ilyen, tisztelettel kérem, nálam jelentkezzék.)
EMBER – csupa nagybetűvel!
Isten veled, Zoli! Béke poraidra!
Farkas Balázs
nyugalmazott testnevelő
