November 27- én végre elérkezett az Alvilágjárás estéje.
Először az iskola előtt gyülekeztünk, majd felbaktattunk a második emeletre, és ott vártuk, hogy bepillantást nyerhessünk Hádész birodalmába. Hat óra körül elindult az első pár, öt percenként mentek utána a többiek.
Amikor ránk került a sor, és átléptünk a Másvilágba, egy gyertyákkal teli, de mégis sötét folyosó tárult elénk. A padlóra fonalak voltak ragasztva, ezeket kellett követni. A Püthia jósdája volt az első állomás, ahol jó tanácsokat kaptunk azokkal a próbatételekkel kapcsolatban, amelyek a következő percekben vártak ránk. Ezek után Ariadnéhoz vezetett az út, aki mesélt a híres fonaláról, és megemlítette különös magánéletét.
Mielőtt benyitottunk volna a Moirák fonalakkal teli termébe, egy hatalmas üvöltést hallottunk, amitől én nagyon megijedtem, de megnyugtatott a sorsistennők halkabb beszéde. Rájuk egy érdekes feladat hárul a görög mitológiában, hiszen nekik kell fonni, kimérni és… elvágni az élet fonalát.
Miután kellőképpen felidegesítettek azzal, hogy pont most vágják el az én életem fonalát, elhagytuk a helyiséget, és a kínzások színhelyére, a Tartaroszba vettük az irányt. Itt kipróbáltuk, milyen lehetett azoknak, akik megszegték isteneik parancsát, becsapták őket, vagy éppen nem engedelmeskedtek nekik. Súlyos büntetésben volt részük, ami általában életük végéig, vagy örökké tartott. Mi megtapasztalhattuk, hogy milyenek ezek a büntetések, csak könnyített változatban, így nem maradtunk ki az igazi sziszifuszi munkából sem.
Több kis állomás következett ezután, melyeket bejárva visszaértünk oda, ahonnan indultunk.
A nyolcadikosoknak köszönhetően félelmetesen jól sikerült ez az Alvilágjárás. Én nagyon élveztem, még úgy is, hogy háromszor kaptam „szívinfarktust” a bátorságpróbák alatt.
Fischer Hanna Sára
5.a
