A Gödöllői Török Ignác Gimnázium ballagási ünnepségén elhangzott búcsúbeszéd jól érzékelteti, mit is jelent Törökösnek lenni és elbúcsúzni az iskolától. Sorompó Attila, 12.D osztályos tanuló mondott pár szót az itt eltöltött évekről, tapasztalatokról.
„Tisztelt Megjelentek, kedves Szülők, kedves Tanáraink, Ballagó Diákok!
Azt gondolom, hogy életem egyik legnehezebb feladatának bizonyult az, hogy beszédemmel búcsúznom kelljen mindazoktól, akik oly meghatározó részévé váltak az életünknek az elmúlt években. Nem könnyű feladat búcsút inteni tanárainknak, diáktársainknak, az embereknek, akik kitöltötték mindennapjainkat, illetve a Török Ignác Gimnáziumnak, ami tényleg szinte otthonunkká vált az elmúlt 4, 5, illetve 8 évben. Mindezen nehézségek ellenére szívből remélem, hogy búcsúzó szavaim örömet és erőt fognak sugározni mindenki felé.
A mai napon mi, ballagó diákok mindannyian egy különös helyzetben találhatjuk magunkat. Pontosabban mondva számunkra különös. Hiszen alapvetően ez a normális, nem? Éveket eltölteni egy iskolában, majd ezek elteltével eljön a búcsú pillanata, és ahogy egyszer minden más, ez is a végéhez ér.
Nehéz elhinni azt, hogy az elkövetkezendő évek során nem lesz a mindennapjaink része, hogy a hét több napján is a gimnázium négy fala között töltsük el időnket, és mindezt a lehető leghasznosabb módon tegyük.
Szokatlannak mondható az is, hogy itt most számos történet ér véget sokak számára. Ha most rátok, ballagó diáktársaimra nézek, látom mindenki szemében, ahogy veszteségként fogja fel ezt a helyzetet. Hiszen eljött az elválás pillanata azoktól az emberektől, akik életünk részévé váltak és egy nélkülük eltöltött napra nemrég még csak gondolni sem tudtunk, illetve mertünk. Mégis azt szeretném, hogy higgyétek el, a mai napon, ebből az iskolából mindannyian győztesként távozunk. Győztesnek azt az embert nevezzük, aki nyer is valamit. Csak gondoljatok bele, mennyi szép emlékkel, illetve pillanattal gazdagodtatok az elmúlt években a Töröknek köszönhetően. Szívből kívánom, hogy ezen élmények örök emlékként éljenek tovább szívetekben és mindig jószívvel gondoljatok vissza rájuk.
Nagyon fontos megemlíteni, hogy ezt az utat, amit idáig megtettünk, nem tudtuk volna teljesíteni, ha nincs valaki, aki mindig a helyes irányba terelt volna minket. Minden diáktársam nevében szeretnék köszönetet mondani Tanárainknak. Örökké hálásak leszünk nekik, amiért fáradhatatlanul igyekeztek a segítségünkre minden nap, legyen szó akár egy matematikai példáról, egy problémás történelem esszéről vagy akár az új magyar érettségiben található irodalmi feladatlap által nyújtott nehézségekről. Sokszor számíthattunk rájuk, ha lelki támogatásra volt szükségünk. Amikor már szinte minden motivációnkat elvesztettük a tanulás iránt és önbizalmunk kissé ingoványossá vált, ők akkor is mindig ott voltak és legjobb tudásuk szerint segítő kezet nyújtottak.
Ennek ellenére nem kevés alkalommal kergettük őket az őrületbe, amiért nem viselkedtünk a legjobb módon, ezekért utólag is kollektívan szeretnénk elnézést kérni. Biztos vagyok benne, hogy mindannyian számos alkalommal bosszankodtunk, amiért Tanáraink az utolsó szuszt is kihajtották belőlünk és hosszas, akár éjszakába nyúló tanulásra kényszerültünk, hogy óráikon a lehető legjobban tudjunk szerepelni. Néhány évvel ezelőtt nem láttuk ennek sok értelmét, miért kell a hatodik szögfüggvényekről szóló röpdolgozatot is megírni, miért kell a sokadik memoritert és életművet bemagolni másnapra. Azonban biztosan mondhatom minden diáktársam nevében, hogy ma már ezekért hálával tartozunk. Ezek mind hozzásegítettek minket ahhoz, hogy a nagy megmérettetésünkön, az érettségi vizsgákon minél kevesebb dolog okozzon problémát, és a lehető legjobb eredményeinket tudjuk elérni.
Egy olyan generáció vagyunk, akik iskolás éveik alatt nagyon sok akadályba ütköztek. Szokatlan akadályokba. Először is a Covid által nyújtott nehézségek akadályozták a zökkenőmentes tanulást, majd mire ez lecsendesedett és mindannyian visszatérhettünk volna a régi kerékvágásba, szembe találtuk magunkat az iskolafelújítással, az ütvefúrók elviselhetetlen hangjával és az árvízként bezúduló esővel. Pedagógusaink hősiesen helytállva próbálták továbbra is a megkövetelt anyagot leadni a lehető leghatékonyabb módon. Hálásak vagyunk hát nekik kitartásukért, jóságukért és ugyanilyen hálával és meleg szívvel gondolunk majd vissza jó tetteikre.
Fontosnak tartom megemlíteni osztályfőnökeink áldozatos munkáját is. Nélkülük nem kovácsolódott volna ilyen jól össze az osztályközösség. Mindannyian emlékszünk, ahogyan 4, 5, illetve 8 évvel ezelőtt, egymás számára több tucat idegen gyerek lépett be az első osztályfőnöki órára. Ma viszont már nehéz elképzelni egy napot is akár, hogy valamelyiküket ne lássuk vagy ne jöjjön velünk szembe. Nem hiába volt a sok csoportmunka, az osztálykirándulások, illetve bármilyen közös program kezdve az iskolában alvástól a közös teremfestésekig. Ezek a programok és közösen együtt töltött idők örök barátságokat formáltak.
Szeretném, ha köszönetet mondanánk tanáraink mellett szüleinknek is. Nagy mértékű odaadásuk nélkül nehezen tudtuk volna végig küzdeni magunkat ezen a göröngyös úton, ami most idevezetett minket. Hálával tartozunk nekik mindenfajta támogatásukért és biztatásaikért.
Nagy megtiszteltetés itt állni, ennyi ember előtt, szemben végzős diáktársaimmal és a közönséggel, akik egyszerre jelentik a múltat, a jelent és a jövőt. Hiszen ez a három szó határoz meg minket, embereket. Ezek vagyunk mi: emlékeink, tetteink és álmaink összessége.
Köszönöm a figyelmet! „
