„A víz szalad, a kő marad”

„A víz szalad, a kő marad”

Milyen aktuális a Wass Alberttől származó idézet. Mert tudjuk, hogy igaz. Mert bármily tajtékos is olykor-olykor a Duna, az ár elszalad, és mindig van, ami marad. Házak, pincék, kertek, az ott lakó emberek, a kövek. És azok a kövek, akik máshol laknak, de segíteni elmentek az ottani köveknek, hogy maradhassanak. Hisz a kő nemcsak a meder alján lakozik, megbújva, mint a völgyben a hegyi patak. Ott van mindenütt, és ott is marad.

Június 5-én szerda este telefonált Igazgató Úr számos osztályfőnöknek mondván, hogy Nagymaroson (is) elkélne a segítség, sőt mi több, segítséget kértek iskolánktól. A segítőkészség nem váratott sokáig magára, gyorsan érkeztek a segítségkérő e-mailekre, telefonokra, mozanapló üzenetekre a válaszok. És láss csodát, mindegyikben volt egy közös szó: természetesen. Természetesen támogatjuk, a gyerek iskola helyett most máshova menjen. S nemcsak azért mert küldeni akarjuk vagy kérjük, hanem mert ő menni akar. A kövek ilyenek, ha kell maradnak, ha kell mennek, mert akkor is maradnak ha mennek.

Néha saját gondolataim számomra is követhetetlennek tűnnek, talán azért mert nehéz akkor fogalmazni, amikor az ember lelke kicsordul, mert már nem fér el benne. Engedtessék meg egy egyszerű példa. Szerda este fél tíz után, néhány perccel azután, hogy az esti mese és vetítés véget ért lányaim nagy bánatára, és néhány perccel azelőtt, hogy nyugtával dicsértük volna  a napot, megcsörrent  a telefon az ágy mellett. Álmatag mozdulattal ki- illetve lenyúltam érte. Az egyik tanítványom volt az, egy másik leányom. Mentegetőzve kezdte; tudja, a kérés a fiúknak szólt, de ő szeretne jönni, lehet-e? Ilyenkor az ember lelke kicsordul.

A kövek másnap elmentek, töltötték a homokzsákot, lepakolták, felpakolták, elrendezték, és még ki tudja hány, aprócska dolgot tettek. Felemelő volt látni őket, ahogy odarakták magukat, hogy becsülettel helyt álltak, hogy igazi (törökös) kövek voltak. Érdekes volt azon tűnődni, hogy nagyrészt nem azok voltak ott, akiknek termetesre dagasztott bicepszét a lányok oly nagy áhítattal képesek csodálni, amint a galéria korlátjánál duzzadoznak. Jó volt látni, hogy amikor már mindenki leült volna egy percre, de éppen nem lehetett, mert újabb adag homokzsák érkezett, mindenki mozgósította utolsó tartalékait. Csupán azért, mert szükség volt rá. Félelmetes volt megtapasztalni a helyiek összetartását és tenni akarását, kellemes részesének lenni vendégszeretetüknek és gondoskodásuknak. Felülmúlhatatlan volt az is, amikor frissen sütött meleg meggyes pitével kínáltak minket, ragaszkodtak ahhoz, hogy mindenki kóstolja meg.

Az iskolának egy másik dimenziója ez, de ez is iskola. A diák- szülő-tanár hármason kívül sokkal több szereplő van itt, de folyamatosan tanulunk egymástól valamit. Legfőképpen azt, hogy egyedül nem megy. Igaz, néha sokan se nagyon. De együtt vagyunk, bizakodva, jókedvűen, szorgalmasan, és a fáradtságban is lelkesen. És ez nagyszerű. Az ember ilyenkor valóban úgy érzi, a lábaiból gyökerek futnak, ágas-bogas gyökerek, és valahol egybefonódnak a többiekével.

Mi, itt, együtt. A fontossága abban rejlik, hogy a fiatal kövek a jövő, akik példát adhatnak a jövő köveinek. Például azt, hogy az igazi megtiszteltetés a miénk, hogy segítséget kértek tőlünk, hogy gondoltak ránk, megtiszteltek ezzel. Nekünk ez megtiszteltetés, „Mert elfut a víz, és csak a kő marad.”

Hálás köszönet és tengermély tisztelet a köveknek, és még nagyobb a mögöttük álló kőfaragóknak.

Köszönettel:

Fábián Bertalan és Horváth Zsolt,
kavics és homokszem

Written by